Sárga ködben úszó, abban feloldódó, belevesző, rejtőzködő, vagy épp ezzel ellentétben: abból kitűnő, abból elővilágló alakok… e sejtelmes lebegés lakja be Szajkó István „sárga menyországát”, Triumvirátus, avagy a Sárga köd című képét. Szokatlan ez a kép Szajkótól, akit a „biciklik” művészeként tarthatunk számon. Szokatlan – de tényleg az? A titkokkal teli Szajkó-univerzumban fontos hozadék e mű. Misztikus. Rejtelmes. Titkokkal teli. Maga a Szentháromság talán? Hol Atya-Fiú-Szentlélek kart karba öltve libeg-lebeg egy ködös hajnalon? Vagy: ugyan már?! Ez „csak” három ködbe vesző, fura alak? Akik talán részegen térnek haza egy átmulatott éjszaka után? S köröttök a szabadkai port már beragyogja a horizontot kiterítő felkelő nap sugara? Szajkó talán legkedvesebb verse a szintén szabadkai Kosztolányi Hajnali részegsége –ez a kép is egyfajta részegség, megrészegülés. Ám itt az „álombeli mézek” nem kékben, hanem sárgában folynak a palettára.

S mit tud kihozni a festő e sárga palettából…? Számomra ez az egyik legkülönösebb Szajkó-kép. Annyi sejtelem van benne, annyi meg nem fejtett rejtély. Bámulom, és magamba szívom misztikumát. Mert ez a Szajkó-képek legfőbb ereje: valami elemi ösztön, ősi misztikum, a tesztisz ereje árad belőlük; és az ősi férfierő kisugárzása révén biztonságban érezzük magunkat e képek terében, úgy érezzük, védelmet jelentenek, elűzik az ártó szellemeket, mint a barlangrajzok ábrázolásai. Belaknak bennünket, és mi is belakjuk az ő terüket. Együtt, biztonságban…

(írta: Illés Andrea )