Szabadka, szombat délelőtt. Megyek a városházára, Szajkó műtermébe. Akárha már elkezdődött volna az esti Madách-előadás, zajos, vidám hangulat: nagyban, ám mégis katonás rendben folynak az esketések. Egy-egy menyasszonyt én is szemügyre veszek.

Ahogy felkapaszkodom, meglepődve látom, a műterem közepén életnagyságú festmény: vőlegény és menyasszony, valós csokorral, persze jócskán meglocsolva fehér ragasztóval. Esküvői önarcképem, mondja, és a kép párjára mutat: minden ugyanaz (gyengéd, szuperiorikus fotórealizmus), szép menyasszonyi ruha, csak ezen a képen kifogástalan fekete öltönyében a vőlegény – a festőművész megfordított, fejjel lefelé áll, és hát a menyasszonyi csokornak is már csupán a tapecírozott alapja látszik, nem habzik tüll rajta.

Aztán szanaszét sok-sok biciklis kép.

Említettem Szárits János bronzkerékpárja kapcsán Bíró Miklós szociográfiai értékű lumpen bicikliseit, azokat, akik a maguk képére, szinte élő jószággá nyűvik öreg masinájukat, definiálatlan kacatokat, ládákat, kalitkákat szállítanak az ócskapiacra, a galambpiacra, miközben egyenletesen pöfögnek szétrágott pipájukból. Szajkó mást tesz a kerékpárral itt, Szabadkán, a kerékpár egyik kis metropolisában: szuverén, modern jellé emeli.

Megőrzi idilli vonatkozását – útban a zöld, a ködlő vizek felé, megőrzi az önfeledt mozgás szépségét, olyannyira, hogy egy-egy pillanatra régi idilli képek jutnak eszünkbe, hintával, kilovagló lányokkal, ám – és ez a szajkói rejtély – ezeken a kerékpárokon nem ül senki,

kis kerékpár gurul

nem ül rajta senki

és mégis, majdnem mindegyik képen ott sejlik a közlekedési baleset is.

Valami, számunkra ismeretlen erő kusza ideogrammává gyűri, keresztezi a szép gépeket. Az áldozatot már elszállították, a történtekről csak valami színes folt tanúskodik, de az sincs kizárva, itt valójában két angyal ütközött össze…

Persze, fontos hangsúlyozni, ez mind csak körülírás, Szajkó képein kevesebb és több van ennél: valami párhuzamos forgás, valami különös kecses szarv.

Az ő kerékpárjai, noha éppen csak sejlenek, mégis mind szépek, olyan szépek, választékosan, visszafogottan, mint tanára, Reiser kis virágcsokrai.

Jerolim Miše, Motika és Tartaglia festett ilyen visszafogott, visszavont portrékat, csokrokat. Ők őrizték meg a festészet kontinuitását az ínséges időkben (Tartaglia például úgy, hogy közben még maximálisan radikális is tudott maradni).

Ljubo Babić írja, hogy Tartaglia tónusba olvasztja a formát, dematerializálja. Mišéről azt, hogy megállt a befejezetlennél, a kuszánál, Krleža meg Mišével kapcsolatban a szín lírai kultuszáról beszél.

Meg hát aztán Stančić, akinek vörös mozdonyfényei, parazsai különben is korrespondeálnak Szajkó macskaszemeivel.

De hát ezeket sem kell tudniuk a Szajkó-kép nézőinek, ezek csak Szajkó horvát kötődéseit hivatottak jelezni, zágrábi diák voltára utalnak.

Igen, Szajkó kerékpárjain ott kísért Szabadka, ott a zágrábi iskola gyengéd lírája, finom, osztrákos rajzossága, ám benne az egész modern gesztusfestészet eredménye, ott Jasper Jons, Hockney is például. Az ő vásznain mintha Reiser virágcsendélete és Veličković száguldó agara ütközne össze.

A legfinomabb lepárlások és a legfokozottabb száguldások.

Szép képeket akar, lényeges számára, hogy tetsszen az embereknek, de ezekben a szépségekben ott sejlik a borzongás, mint jeleztem, a végleges összegubancolódás is.

Nézünk le a városháza udvarára. A túltelített szemeteskonténerek – SAMO ZA SMEĆE – közé kottaállványokat raknak, készülődnek az esti Ristić-előadásra.

Kíváncsi vagyok, mondja Szajkó a maga páratlan nyugodtságával, kiegyensúlyozottságával, mit csinálnak a biciklimmel, már évek óta ott tartom lenn. Félreteszik-e, vagy ott hagyják, hogy része legyen játékuknak ez a kis árva kerékpár is, amelynek már külön, szuverén helye van a jugoszláv képzőművészetben. (Szajkó munkásságának ugyanis már komoly irodalma van: Duranci, Sebők, Depolo, Ljubomir Kljakić stb. írt róla.)

Megmutatja rajzait is. Nagy zöld-vörös-kék fűszálakkal írt kötetlen naplók, amelyeken itt-ott felsejlik, kezd elkülönülni, kikristályosodni valami a flekkek, maszatok, véletlenségek között. Például egy – a keleti mesterek fáinál is leheletfinomabb – fácska…

Szajkó különben a szecessziós Szabadka festője is (biztatom, vállalja ezt fel még jobban, úgy, mint, mondjuk, Stančić Varaždint), hiszen az ő anyaga nemcsak az olaj, a leheletfinom pasztell, hanem a beton is.

Lefelé menet eltévedek a városháza folyosóin – különös, hisz Ristić többek között épp nekem szánta e folyosók, e ház benépesítését, eltévedek, s ez azt sugallja: örökre megmaradok naiv nézője-szereplője lenni e mitikus, olykor tényleg borgesinek tűnő városnak, városházának.