Ladányi István megnyitószövege. Elhangzott Szajkó István kiállításának megnyitóján, a Sümegi Elemér által vitt Sümegi Violin Hegedűkészítő Műhely és Galériában, Veszprémben, 2026. április 29-én

Tisztelt Jelenlévők, kedves Barátaim, Szajkó István művészetének tisztelői!

Vidám mondattal kezdem, mint a cirkuszi kikiáltók régen: csak itt, csak most, csak Önöknek! – És hozzáteszem: csak Elemér kedvéért.

Örülök a kiállításnak – és eddig tartott az örömem. Szajkó István kiállítását megnyitni Szajkó István nélkül nem rám méretezett teher. Abban maradtam Elemérrel, hogy nem fogok semmi személyeset mondani, és remélem, hogy sikerül ehhez tartanom magam. És egyáltalán: tartanom magam.

Szajkó István képeiről fogok beszélni, leginkább arról, hogy miért szeretem Szajkó képeit.

Azért szeretem őket, mert megbízhatók és szépek.

Tudom, látom, hogy megbízhatók, vagyis hogy érdemes eltöltenem velük az időt, érdemes szemlélődnöm előttük, mert látom, hogy alkotójuk ismeri a mesterségét, tudja, hogy mit miért és hogyan csinál, látom, hogy van saját átgondolt, kidolgozott, szuverén képi világa. És ez a képi világ együtt nőtt ki a kiválasztott és megtalált és kiérlelt technikából, a világban élő, a világát művészileg is szemlélő alkotó ember kiválasztott motívumaiból és az ezektől külön is felismerhető, de ezektől különválaszthatatlan képzőművészeti nyelvből.

Technika, motívumok, képzőművészeti nyelv. A sorrend voltaképpen tetszőleges.

Ez három, mert jók ezek a hármas felosztások, meg könnyebb ezekről beszélni, mint a hűségről, az elkötelezettségről, az alkotói felelősségtudatról, következetességről, vagyis olyan dolgokról, amelyek a fent felsorolt hármat, a motívumokat, az alkotói technikát és a képzőművészeti nyelvet összetartják, éltetik.

Szajkó őstehetség volt, abszolút képzőművészeti tehetség, és a legjobb képzésben részesült, amely közvetítette számára a hagyományt és biztatta, inspirálta az újításokra, a saját alkotói világ szabad és bátor kialakítására.

A világ végéről indult (a világnak sok vége van), egy Csonoplya nevű észak-nyugat-bácskai kis településről, paraszti világból, és tehetségét felismerve, támogatva juttatta el mindenkori környezete, a család, a tanárai először az újvidéki Iparművészeti Középiskolába, ahol grafika szakon érettségizett, majd a zágrábi Képzőművészeti Akadémia festő szakára.

Zágrábi mestere, Nikola Reiser horvát festőművész nagy hagyomány részese volt: a horvát és a francia modernizmus örökségét vitte és adta tovább, beleértve az alkotói szabadság és egyáltalán a szabadság ethoszát. Talán nem mellékes, hogy az 1918-ban született Reiser fiatalemberként néhány évre megszakította akadémiai tanulmányait, és csatlakozott a jugoszláv partizánmozgalomhoz. Mégsem lett mozgalmi festő, alkotásait leginkább az intimizmus kifejezéssel jellemzik. Nikola Reiser így fogalmazta meg a maga alkotói mottóját: „Szerettem a szép dolgokat, és ezeket festettem.” („Volio sam lijepe stvari i njih sam slikao.”)

Szajkó középiskolai évei az 1960-as évek végére, a hetvenesek elejére estek, az egyetemi évek a hetvenes évek derekán voltak, 1978-ban diplomázott. Fantasztikus évek voltak ezek a jugoszláv művészetekben, ekkorra már jórészt beértek a késő modernizmus és a neoavantgárd kísérletei, még tartott a lendület, még messze volt ennek a világnak a krízise, széthullása. A pályakezdése az akadémián és az ezt követő években is szépen alakult, az ígéretes tehetségből elismert festőművész lett, kiállításai, megrendelései, vásárlói, szakmai méltatói voltak. És ez jót tett neki, növelte ambícióit, bátorságát, munkakedvét. Ez a nagyszerű indulás, a megszerzett tudás és az ekkor kialakult önbecsülés tartotta fenn később, a nehezebb időkben.

Alkotói technika, képzőművészeti nyelv, motívumok.

Szajkó ismerte a tussal, ceruzával, bármivel rajzolt vonal művészetét, kitanulta az olajjal vászonra, temperával farostra, bármivel bármire festés technikáit, fantasztikus akvarellista volt, szerette is az akvarellt, de egyre inkább a pasztell lett a sajátja, ahol a vonalak az élestől az elmosódottig variálhatók, ahol a kréta nyomhagyása kézzel, szivaccsal, ronggyal egymásba csiszolható, porlasztható, amellyel finom, gyengéd, magától értetődően befogadó hátterek képezhetők biztos kézzel megrajzolt motívumai köré. És szerette, kiaknázta az így előállítható selymes, finom, opálosan fénylő matt felületet.

Sokáig variálta képeinek kompozícióit, míg megállapodott annál a figuratív és absztrakt eldöntetlenségében létező, nyilvánvalóan figuratív és óhatatlanul absztrakt képi világnál, a kettőnél egyszerre, amely eltekint a pontos, részletgazdag háttértől, világszerű környezettől, és egy imaginárius képzőművészeti teret hoz létre, amely szükség szerint szép, nyers, fenyegető, durva, lágy, hars, sűrű, de sosem valóságos, valósága mindig képzőművészeti, a kép szélén mindig megritkul, szétfoszlik, amelynek a peremén a semmi van. És amelynek a közepébe vagy az aranymetszés pontjába, de akár szétszórva rajta-benne odateszi kiválasztott motívumait: felemeli, felvillantja, lángra lobbantja őket.

Megtalálta motívumait, amelyek a sajátjai és egyúttal a kibocsátó világhoz való hűségének jelzései: a kapukat és az ajtókat, a kalapos-micis vajdasági férfiakat, a szajkót és a galambokat, a tengeri mólót, a lányokat-asszonyokat. És mindenekelőtt a kerékpárt, a biciklit bárhol és mindenhol, kalapos-micis férfiakkal, szoknyás-farmernadrágos asszonyokkal, a szerviz előtt a kerékpártárolóban – és ne feledjük, Szárits Jánossal, a szabadkai zseniális hivatalnokkal és mechanikussal, versenykerékpárossal és saját tervezésű repülőgépek építőjével.

Kerékpárt Szajkó a legmélyebb álmából felébresztve, sőt valószínűleg álmában is bármikor tudott rajzolni, biztos kézzel tekerve a kerekek vonalát, lazán, fél kézzel, elronthatatlanul. Magát a mozgást rajzolta rá a képre, a saját kezének a mozgását és a kerékpárét, azt a képtelenséget, ami a bicikli, és ami az ember, aki ezt a kétkerekű csodát, a drótszamarat kitalálja, aztán ráül és tekeri. Amiben ott van minden: a bácskai poros dűlőút, a kormányra akasztott tejes kandlik és hálós szatyrok, a munkába pedálozó városiak, a masina fölé hajló és a kanyarban bedőlő kerékpárversenyzők. Ami innen nézve: egyszerre hagyományos és modern. És ennek az egésznek az esetlegessége, szépsége, gyönyörűsége és szomorúsága. Hogy a bicaj addig megy, amíg van, aki tekerje.

A képek viszont itt maradnak.

Köszönöm, hogy meghallgattak!